Szexizmus a pszichiátriában

Ez egy feminista poszt, ha ettől a szótól averziód van, akkor ne olvasd tovább!
Edit: úgy látom ez nem történt meg, és még ennek ellenére is kifogásolják egyesek, hogy most csak a nőket érintő bántásokról van szó. Miért kell még ezt is átfordítani abba, hogy de bezzeg a férfiak?

Nagyon hosszú ideje foglalkoztat a téma, és gondoltam megosztanám veletek a tapasztalataimat.

Az ember azt gondolná, hogy ma már egyenrangú félként tekint a nőkre a mentális egészségügy (és ez most legyen egy gyűjtőfogalom a pszichiáterekre, pszichológusokra, pszichoanalitikusra, tanácsadókra és mentálhigiénés szakemberekre), hogy már 2023-ra kinőtte a társadalom a nőket tárgyiasító freudi elképzeléseket. Hát nem, legalábbis itthon még nagyon nem.

Szerencsére nem vagyok pszichiátriai beteg, de a munkámból adódóan többször szembesültem azzal, hogy milyen mértékben uralkodik a szexizmus a pszichiátriai, mentálhigiéniai ellátás során. Találkozni vele a nőgyógyászaton is, a pszichiátriai paciensek tapasztalatairól viszont kevésbé esik szó, mert a társadalom még mindig nagyon stigmatizálja ezt a pácienspopulációt, és valahogy automatikusan az a nézet él a köztudatban, hogy a pszichiátriai betegek annyira "deviánsak", hogy mindig alárendelt pozícióban kell maradniuk (azaz, "biztosan csak azért hisztizik, mert nem vette be a gyógyszereit").

Nemtől függetlenül, mindenkit érhet abúzus, ezt aláírom. De a nőkkel történő megengedhetetlen bánásmód egy külön kategóriát képez és erről szeretnék most írni.

Kezdjük azzal, hogy már a múltban is horrorisztikus bánásmódban részesültek a női pszichiátriai páciensek. A 19. században a hisztéria egy hivatalos diagnózis volt és az ilyen nőket - akik valószínűleg depresszióban vagy szorongásban szenvedtek - vibrátorokkal kezelték, mert a kielégítetlen szexuális igényeikkel magyarázták a pszichés nehézségeiket. Később, a 20. század első felében azok a nézetek terjedtek el, hogy azok a nők, akik nem akartak megházasodni, vagy nem viselkedtek férjet tisztelő feleségként, egyetemen akartak tanulni, azok antiszociális személyiségek és gyakran lobotomizálták őket, a 60-as és 70-es években pedig kiugróan magas volt a gyógyszerfüggőség, hogy tünetek nélkül tudják tovább tűrni és teljesíteni a "rendes feleség" szerepét, még akkor is ha otthon kékre-zöldre verték őket. A "hiszti" még mindig megmaradt és gyakran a mai napig is így jellemzik a nőket. Sőt, létezik egy konkrét diagnózis is, amit hisztrionikus személyiségzavarnak hívnak és - tévesen - szinte csak a nőknek adják, pedig a férfiaknál is ugyanazok a tünetek jelennek meg, de azokat hamarabb könyvelik el pl. depressziónak.

A jelenkorra elért annyit a feminizmus, hogy a női pácienseket is egyenrangúnak kezeljék, nem érheti őket nemi alapú megkülönböztetés, legalábbis az etikai kódexben leírtak szerint, a gyakorlatban viszont ez még mindig nincs így.Azt látom, hogy rengeteg olyan nő van, akiket tévesen diagnosztizálnak félre. Például a női páciensek gyakrabban kapnak borderline diagnózist, holott bipoláris zavarban szenvednek, mert a borderline egy tipikus női diagnózis (ezt sok kutató vitatja, mivel elképzelhető, hogy ugyanannyi az arány, csak a férfiaknál kevésbé veszik észre), de egyre gyakrabban derül ki az is, hogy a tünetek hátterében valójában ADHD vagy autizmus húzódik meg.

Gyakori a terápián belül megjelenő szexizmus, amikor a férfi (de gyakran nő!) terapeuta akarva akaratlanul is belekényszeríti a női klienseket egy szerepbe, mert a nőkről csak a sztereotipikus szubmisszív kép él a fejében. Hiába lett divat a "woman-power" mozgalom, és a filmekbe is egyre több olyan női karaktert visznek be, akik vezérigazgatók, és nemcsak titkárnők. Ennek ellenére, ha egy nő tölt be vezetői pozíciót, akkor az a vád éri, hogy kontrollmániás, ha viszont egy férfi, akkor az teljesen természetes. Nagyon kevés terapeuta érti a feminizmus jelentését, és sok közöttük a szexista is, akik elavult narratívák szerint gondolkodnak, pl. a nők rendelődjenek alá a férfiaknak, ha nem, akkor biztosan valamilyen mentális betegség húzódik meg a háttérben stb. A terápián belüli visszaélésekről, flörtölésről vagy szexuális tartalmak megosztására kényszerítésről nem beszélve.

Arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mindez létezik, gyakrabban, mint gondolnánk. Csak tabutéma és a jelenlegi rendszer nem engedi eltakarítani a kártevőket a szakmából, mivel nincs erről társadalmi párbeszéd.